Már november, pedig

még rendesen fel se fogtam, hogy itt az ősz.
Gondoltam, mikor már igazán régóta sötét és hideg lesz, akkor kezdek el igazán gondolni a karácsonyra és a a vele járó előkészületekre... és hopp, mire feleszméltem, hogy már készülődnöm kellene, már november van. És még mindig szép idő...
Pedig megtanulhattam volna már az előző években, hogy az igazi tél Karácsony után kezdődik.

Szóval, se szó, se beszéd, itt lett ez a fránya november, amit szeretek amúgy és ráadásul péntek 13 is lesz, amit szintén szeretek és akkor még arról nem is beszéltem, hogy pont a névnapom lesz aznap :)
De a november akkor is TÚL KORAI még... süt a nap, nem is volt eleget nyár, még érzem a tenger simogatását a bőrömön... és már túl is vagyunk a mindenszenteken és halottak napján? Hihetetlen...

Túl gyorsan múlik el a világ... túl gyorsan szalad az idő... és túl keveset szeretünk, túl keveset élünk, túl sokat halogatunk...

Nem simogatunk eleget, nem keressük a lehetőségét a boldog perceknek, nem mondunk ki "szeretlek"-eket és "köszönöm"-öket, amikor kikívánkozna, mert azt hisszük, holnap is lesz rá még időnk.
Aztán egyszer nincs több idő. Elfogy a Tiéd, elfogy a Drága szerettedé... és NINCS több lehetőséged.
Amikor ott állsz és búcsúzkodsz, már túl késő. Neki is, Neked is.
Magad elé képzeled az arcát, a mosolyt, a grimaszokat, a keze érintését, de már nem valóság többé, csak ÉRZÉS, emlék. Szép érzés, még mosolyt csal az arcodra, de mögötte előbukkannak a könnyeid.
Mert a "volt" és a sok Vele kapcsolatos múlt idő rádöbbent, hogy Róla és a közös életetekről már csak nosztalgiával gondolhatsz. És ettől kiszakad a szíved egy darabja. Talán magával viszi Ő, valahová, ahová elment...

November elején, egy szomorú november elején azt kívánom Neked, hogy amikor majd sok-sok szeretted magával viszi szíved darabjait, semmit ne kelljen bánnod, és őszinte szívvel tudd mondani:
Olyan jó volt ismerni és szeretni Őt.

Szeretettel: